ll. 19. Rész - Mi folyik itt?

hymn for the missing

     Ujjaimat morzsolgatom. Szemöldököm összehúzva tartom. Ijesztő a körülöttem lévő fehér falak kerete. Úgy érzem a folyosó összenyom. Halkan hallom ahogy kint zuhog az eső. Ajkaimat beszívom. Sem egy nővér sem egy beteg nem megy most előttem. Lábaimat keresztben pihentetem egymáson, de nem tudok nyugodni. Jake már nagyon rég ment be egy orvossal a mögöttem lévő szobába. Egész nap kiütve voltam, és miután felébredtem csak kiültettek a folyosóra és azóta itt üldögélek mint egy madár a vezetékeken. Úgy érzem, most sokkal lassabban telik az idő mint bármikor máskor.
     Fülemet megüti ahogy a kilincs megmoccan. Fejemet oda kapom. Lassan nyílik ki az ajtó. Bent még beszélgetnek. Jake halkan mondd még valamit, majd kinéz a folyosóra.
- Szia. - mosolyog olyan bágyadt és fáradt arccal mint ahogy még sosem láttam. Mintha napok óta nem aludt volna, szinte már majdnem sír.
- Szia. - kelek fel egyből a helyemről. A nyugtató, illetve annak hatása miatt teljesen kipihent vagyok az előttem állóval ellentétben. Nem moccan az ajtó elől. Nekem kell megtegyem azt a pár lépést, míg egymás karjában találjuk egymást. Fura most egy teljesen más illat, érzés, tapintás mint Harry volt. Nyelek egyet. Az ablakra tekintek miközben mellkasára hajtom fejemet.
- Hogy vagy? - kérdi úgy mintha én lennék az akinek erre a kérdésre szüksége van.
- Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek válaszolnia kellene erre. - mondom kicsit nyomottan. Érzem ujjait ahogy hátamba fúrja és még közelebb húz magához.
- Komolyan kérdezem, Bianca. - suttog. Nyelek egyet, majd lehunyom a szemem. Fejemen átfut a mai napom . Ahogy egyik pillanatról a másikra a zuhogó esőben találom magam ahelyett, hogy Harryvel lennék. Fogalmam sincs mi történt. De úgy érzem, ha elmondom csak még nagyobb bajba kerülhetek. Akár napokkal tovább is bent tarthatnának.
- Remekül. - kuncogok majd kicsit eltolom magamtól, hogy szemébe nézhessek. Arcára neki is egy félénk mosoly kunkorodik, majd egyből le is lankad.
     Maga mellett lógó kezét megfogom, mire felfigyel rám. Reménykedve harapok ajkamba. Nem is tudom, hogy van-e esélyem.
- Mit mondott az orvos? - kérdezem halkan félve a választól. Komolyan nem tudom mit kéne hinnem. Rettegek, hogy mit mond Jake. Esetleg még több időt kell bent maradnom. - Mikor engednek ki? - Jake arca elfehéredik. Meglepett arccal pislog rám. Köpni- nyelni nem tud. Kezét elhúzza tőlem - indokul beletúr eléggé kócos hajába. Megköszörüli torkát.
- Menjünk vissza a szobádba.
     Kezemet fogja miközben a folyosón sétálunk. Biztonságot nyújt érintése, nagyon örülök, hogy most itt van mellettem. Kettős érzések futnak végig rajtam. Hol van Harry? És mi volt ez az egész ma? Szemem sarkából Jake-re pillantok, aki szemöldökét összehúzva néz körül a folyosó végére érve, hogy mégis merre kell mennünk.
- Arra, azt hiszem. - mutatok bal oldalra, mire a mellettem álló csak biccent egyet és húzni kezd magával. Mintha haragudna rám. Nyelek egyet, majd félve lassítani kezdek, ezzel őt is megállítva. Meglepetten fordul vissza felém, értetlenül végig néz rajtam. - Mérges vagy rám? - remegő ajkakkal figyelem reakcióját, ami még elszomorítóbb. Fejét lehajtja, nem fog válaszolni. Szabad kezemmel megdörzsölöm a szemem, amelyből lassan vízesésként fognak potyogni könnyeim.
- Soha az életben nem voltam rád mérges. - húz mellkasára, fejemet erősen kulcscsontjának tolja. Erősebben szorít, mint valaha. Torkomba gombóc szorul, így válaszolni nem tudnék. Fejem elnehezedik, szemeim fájni kezdenek sós könnyeim hatására. Mért ilyen bonyolult minden? Eltol egy picit magától annak ellenére, hogy én még élvezném testének közelségét. - Szeretlek, és ezen semmi nem fog változtatni.
     Mikor ajkai én ajkaimat érintik hirtelen minden vele kapcsolatos emlékem eszembe jut. Azok a váltakozó érzések. Egyszer szerettem, másszor gyűlöltem. Azok a közösen eltöltött éjszakák, beszélgetések hármasban a húgával. Mindig is tetszett, de sosem jutott eszembe ilyet tenni. És most itt állok egy kórházi folyosón,  egy pöttyös bokáig érő köpenyben, ő teljesen átázott ruhákban, átfagyva. Kezeit arcomon tartja, amitől csak még inkább érzem, ennek valósságát. Ez tényleg igaz, ugye? Mi most igazán csókolózunk, mint ahogy ennek már meg kellett történnie. A mi sztorinknak  mindig is ez volt a célja. Mindig ott volt ez a kis végzet, a sors, hogy mi egyszer összekerülünk. És mi lesz ezután? Mi lesz, ha mindez megtörténik? Mi lesz Harryvel? Mi lesz velünk? Gondolataim és csókunk hirtelen semmisnek tűnik, mikor egyszer csak Jake elszakad tőlem. Eddig észre sem vett csukott szemeim kipattannak és a zajongás irányába pillantanak.
- Maga meg mégis mit képzel?! Tudja milyen következményei lesznek ennek?! - egy fehérbe öltözött orvos ordibál a magas fekete hajúval, aki értetlenül pislog rám majd rá. - Mindent elrontott! Talán felépülhetett volna! Maga idióta!
- Ugyan... mi történhet egy ilyen kis dologból? - kérdez vissza Jake. A mondat elején még magabiztos, de végül egészen elbizonytalanodik. Kis dolog?! Hát ez nekem egyáltalán nem volt az.
      Az orvos hátrafordul felém és idegesen végig mér.
- Menjen vissza a kórtermébe.
- Nem! - ellenkezem és ráncolt szemöldökkel kiállok elé.
- Hölgyem, nem mondom még egyszer. Menjen vissza!
- Minek?! Jól vagyok! - kezemmel megütögetem a mellkasom, hogy igazoljam magam. Napok óta nem érzek semmi rosszat. Nincsenek tüneteim. Nem is kéne itt lennem. Az orvos felhúzza magát, majd nagy levegőt vesz.
- Lehet, hogy maga nem vette észre, de ez itt egy elmegyógyintézet és maga igenis beteg, méghozzá elég súlyosan. Szóval, ha most azonnal nem megy vissza a termébe kénytelen leszek hívni a biztonsági őröket. - hirtelen a folyosó színe is megváltozik. A falakról lekopnak az élénkebb színes képek, eltűnik a barátságos környezet. A padló törött burkolata megrémiszt. Zihálva teszek meg pár lépést hátrafelé.
- Ez nem lehet...- ismételgetem magamban. Simogatom karjaim, hideget árasztanak a falak. Jake segítségnyújtóan indul el felém, de az orvos megakadályozza. - Mi folyik itt, Jake?! - ordítom kétségbe esetten, mire az orvos nálam pár fokkal hangosabban az őröket szólítja meg. - Hogy kerülök ide?! - sikítok, mire mindegyik a füléhez kap. Távol ugyan, de hallom ahogy barátom nyugtatgatni próbál. Kezdenek elhalványulni a körülöttem lévő tárgyak. A folyosóról nyíló ajtók mögül ismét ordítani kezdenek, egyre hangosabban, túlharsogva minden más zajt.
      Aztán az őrök megérkeznek.

_______
Sziasztok!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy majdnem egy évig nem jelentkeztem, ezáltal a blog sem gyarapodott új résszel. Sajnos ihlet híján nem igazán tudtam folytatni, ám az utóbbi időben sokat gondolkoztam, hogy mégis csak folytatom, tehát íme itt lenne az új rész és remélhetőleg ez után jönnének a következők is. Igyekszem visszaállni a régi kerékvágásba, ha nem teljesen, de legalább egy-egy résszel előrukkolni, ahogy időm engedi. Remélem, azért ez a rész is tetszett és nem tettetek le teljesen az olvasásról.
És még egyszer nagyon sajnálom!
Puszi: Taylor

II. 18. Rész - Erős zihálás, kéjszag

Crazy in love

     Álmosan pislogok magam elé. Nyögök egyet majd lassan felülök. Itt a kórházban sosem tudom, hogy épp mikor van este vagy mikor nappal, csak az óra alapján tudom betájolni magam. Szerintem most délután lehet, mert az emberek mint a szorgos hangyák sürögnek-forognak a szobám ablaka előtt. Egy újabb unalmas napnak nézünk elébe, úgy érzem.
     A percek kicsit sem akarnak haladni, mintha csak megállt volna az óra. Egy újabb perc kezdetekor mindig elszámolok hatvanig, így reménykedek ezzel legalább elfoglalom magam, de ezzel sem szórakozhatok egész nap; hamar megunom.
     Egyetlen megmentőmnek az ápolónő tűnik, aki mintha ragyogást hozna be a szobába. A redőnyöket felhúzza, az őszi nap már kicsit sem olyan erős mint annak lennie kéne. Borult az ég. A nővér rutinos mozdulatokkal lépked ide-oda. Úgy tesz mintha akkora rendetlenség lenne a szobában, pedig naphosszat csak fekszem. Mamuszhoz hasonló papucsában mellém csoszog.
- Megkérhetem? - ujjbegyeit végig húzza hajammal rejtegetett nyakamon. Bőre finom puha érzést ad. Félénken felülök. Míg ő a párnám után nyúl fél szemmel figyelem őt. Kicsit megveregeti a puha szivacsokkal teli párnát majd visszarakja mögém. - Kész. - elfordul. Visszadőlök és kényelmesen elhelyezkedem. Kezeimet ölembe ejtem. Unottan bámulok lefelé, mikor a hölgy figyelemfelkeltően köhög egyet. Szemeimet rá emelem. Fáradtan mosolyog, kósza tincseit füle mögé tűri. Zavartan áll egyik lábáról a másikra. - Segíthetek még valamiben?
- Nem, köszönöm. - végig nézve a nőn, lerí róla, hogy mennyire kétségbeesett, a fejében teljes káosz uralkodik. A családjával lehet valami probléma, valószínűleg a gyermekével, már csak, ha arra gondolok, hogy milyen gyengéden és óvatosan nyúlt hozzám, hogy megmozduljak. Elég jól próbálja titkolni. Elmosolyodom. - Minden rendben? - kérdezek vissza. Arcára meglepettség ül ki. Mellkasa gyorsabban kezd lüktetni.
- Igen, persze. - megkönnyebbülten mosolyog egyet, mintha már ezzel, hogy megkérdeztem minden megoldódott volna. Megrázza a fejét, amitől az eddig bújtatott tincsei újra szabadulni vágytak. Lassan az ajtómhoz sétál. A kilincsre teszi a kezét - Tudja - vissza néz rám-, maga a kedvenc betegem. - arcára anyás mosoly kerekedik, ami engem is megmosolyogtat. A földre tekint, eddigi gyönyörű mosolya kezd lefagyni az arcáról és a teljes elkeseredettség veszi át a helyét. Elfordul majd gyorsan kimegy a szobából. Elszégyellem magam, én sem tudom miért. Ez a nő annyira megérdemelné a törődést, pont annyit kéne kapnia mint amennyit ő ad a betegeinek, talán ő az az ember aki a legjobban megérdemelné. Nem kell ehhez pszichiáternek lenni ahhoz, hogy ezt észre vegye az ember.
     Magányosan nyögök fel. Fejemet neki döntöm a falnak. Egyedül újra. De szerencsémre, nem élvezhetem tovább ezt az állapotot, mert pár perccel később kopogtatnak az ajtómon. Meglepetten nézek a zaj irányába. Arcomra hatalmas mosoly kúszik fel, mikor meglátom rejtélyes alkatát ahogy bekukucskál a szobába. Gödröcskék jelennek meg az arcán mikor meglát. Óvatosan becsukja maga után az ajtót majd neki dől. Kócos haja szinte kínálkozik, hogy bele túrhassak. Ajkamba harapok.
- Szia. - nyögi halkan miközben kezét a háta mögött lévő kilincsen tartja.
- Szia. - suttogok, miközben végig nézek rajta. Kockás inge hanyagul áll rajta, fehér trikója is gyűröttnek tűnik. Térdénél szakadt nadrágján már meg sem lepődök. Zöld szemei csillogóan futnak végig rajtam.
- Mi újság, gyönyörűm? - pár hosszabb lépéssel mellém kerül. Megtámaszkodik az ágy két szélében majd fölém hajol, hogy fejemet hátradöntve megcsókolhasson. Most jobban izzik köztünk a levegő, mint bármikor máskor. Fura, mert még sosem jött ilyen korán. Kis szikra gyúl fel köztünk mikor ajkamba harap majd kicsit eltávolodik, hogy szemembe nézhessen.
- Ilyen korán? - kérdem szégyenlősen. Kacéran mosolygok, mire Ő felvonja az egyik szemöldökét.
- Tán baj? - próbál sértődött arcot vágni, amitől csak még jobban vágyom arra, hogy újra megcsókoljon, hogy hozzám érjen. Ujjaimat erős, eres kezére vezetem amivel még mindig az ágyamon támaszkodik. Ujjbegyemmel végigsimítok az egyik kidagadt erén, mire ő közelebb hajol, hogy belesuttogjon a nyakamba.- Hiányzott a szerelmem. - megremegek. Beszívom az ajkaimat. Milyen régóta vártam, hogy újra itt legyen, hogy igazán velem legyen és most itt van, mindössze csak egy kórház választ el minket attól, hogy szabadok legyünk. - Szökjünk ki. - suttogja a fülembe.
- Mégis hova? - tolom el egy kicsit meglepetten. Szemöldöke megugrik és kacér mosoly kúszik fel tökéletes göndör tincsekkel keretezett arcára.
     Lassú, hosszú léptekkel sétál az az udvarra mutató ablakomhoz. Minél közelebb ér hozzá, a Nap annál inkább csíkozza be nyúlánk testét, a redőny miatt mintha csak félig érezhetném a meleget ami kintről árad. Harry az ablak melletti falnak dől. Karjait keresztezi és elégedetten biccent kifelé. - Verő fényes napunk van. Csak ránk vár. - elmosolyodom. Ő mindig boldogabbá tesz, minden együtt töltött perccel jobban érzem magam és úgy érzem, hogy miatta akár már idők kérdése és kikerülök ebből a börtönből. Lerántom magamról a takarót. Talpaimmal a padló hideg kövét ízlelgetem, majd óvatosan felkelek. Ő közelebb jön hozzám, segít lábra állni és megmaradni.
- Mehetünk. - nézek fel szemébe amitől neki mintha izzani kezdtek volna zöld íriszében néhol megjelenő szürkés foltjai.
     Az eddig az asztal mögött rejtegetett nagy utazótáskából előkerestem pár ruhát, így nem kellett abban a köpenyszerű pöttyös ruhában kimennem, nem mintha fáztam volna benne, hisz mikor már felöltöztem és kiléptünk a folyosóra úgy éreztem meggyulladok a melegben. Szerencsénkre senki nem látott meg minket. Ilyenkor - és egyébként sem - szabadna kimennek az udvarra, de most kivételt tehetünk.
     Bordó kapucnis kardigánom ujját feltolom a könyökömig, fekete pólómat pedig megigazítom. Harry szorosan fogja a kezem míg átsétálunk pár folyosón. Most senki még csak meg sem közelített minket, ha láttunk volna egy orvost, akkor azt biztos elkerültük volna, de még azt sem láttunk. Lépteink felgyorsultak mikor egy hatalmas üvegajtó felé közeledtünk, kintről ragyogó fény áradt befelé, meg akart minket vakítani, el akart választani minket. Karomat szemem elé tartottam majd Harryre néztem aki összevont szemöldökkel és határozottan ment előre, míg ki nem löktük az ajtót magunk előtt.
     Régen vettem már ekkora lélegzetet. A tüdőm mintha felszabadult volna. Becsuktam a szememet, nem akartam kinyitni, mert féltem, hogy nem lesz igaz amit látok.
- Gyere. - suttog Harry. Ujjaink egymásba csúsznak és szépen lassan indulunk el. Tátott szájjal nézek körbe. A fű szürkülő színét a fák által lehullatott levelek színesítik be. A kopaszodó fák öreg urakként hajolnak meg előttünk miközben mi egy kitaposott kis úton sétálunk végig minél messzebb a kórház falaitól. Nem merek hátranézni, mert félek, hogy közelebb leszünk hozzá, mint gondolnám. Harry szeme sarkából rám pillant és lopva egy apró csókot nyom a halántékomra. Jólesően átfut rajtam a hideg meleg érintésétől. Mélyről jövő kacajjal ékesíti hallásom. Rég hallottam így nevetni.
     Bármennyire is ápolatlannak néz ki Harry úgy érzem, pont ezért illünk annyira össze. Végül is én is teljesen szét vagyok csúszva, kórházban fekve, kócosan, Ő épp ezért szeret. Pont mint egy hős a napfényben, úgy ragyog barna haja ahogy rásüt a Nap. Kezemmel beletúrok és ugyanazt érzem mint régen; csábító nyögések. De Harry koncentrál. Még mindig sétálunk, nem eshetünk egymásnak a kórház összes betegének és nővérének szeme láttára.
     Habár sem bent sem kint nem volt senki és teljesen magányosak voltunk odakint mi élveztük. Pár méter gyaloglás után egy még épen álló szomorú fűz alá vezetett. Lelógó ágait félrehúzva előre engedett, hogy a fa tövében hagyott padra lecsüccsenjünk. A pad lábai jobban belesüllyednek a földbe mikor leülök rá, de az után már nem aggódok mikor meglátom azt a sár tömeget ami alattunk van. A cipőm nyugodtan lehet sáros, nem fogok törődni vele.
    Ijedten ülünk egymás mellett Harryvel, mintha félnénk megérinteni egymást, majd combján tartott kezével kicsit megmoccanva hozzáér az enyémhez. Beszívom az ajkaimat. Kisiskolásnak érzem magam, aki most van először együtt fiúval. Arcomat felé fordítom. Kis fiús mosolya arra az időre emlékeztet mikor még a legelején jártunk. Mikor besétált hozzám és csak beszélgetni kezdtünk, akkor is már annyira titokzatos volt. Vagy mikor a parton találkoztunk egy buli alkalmával és ő a büfé előtt a korlátnak dőlve figyelte a tengert. Aztán kezdtek bonyolódni a dolgok. Ujjainkra pillantok. Sosem kérdeztem még tőle, mióta itt van, hogy mégis, hogyan jött vissza, de erre most sem fogok választ kapni. Míg én gondolataimba merülve úsztam át a legnagyobb hullámokat amik újabb és újabb emlékképeket sodortak a partra, addig Harry felé fordította az arcom. Viccesen megrángatja a szemöldökét, mintha arra várna, hogy azt a pár centit én vegyem el közöttünk és meg is teszem.
     Csókunk vad, olyan mint régen volt. Levegő után kapkodva menekülünk egymásba, hogy lélegezni tudjunk. Lábaimat az ő ölébe húzza, majd hatalmas tenyereit az arcomra tapasztja. Kezemet a hajába csúsztatom majd meghúzok egy tincset a feje tetején, amitől kiszolgáltatottan hátracsuklik a feje.
- Halljam. - harapok az ajkamba. Ujjaim közt szorosan, tartom a haját. Kacéran mosolyog rám. Viccesnek tartja, hogy most én irányítok és csak akkor mozoghat, ha én azt megengedem. Szemeiben magamat látom, mintha szívet formálva lüktetne felém a pupillája. Mellkasa levegő után kapkod az előbbi csókunk után. Nem mondd semmit csak nevet. Közelebb hajolok hozzá, de pont annyira, hogy ne érjen össze a szánk. - Én figyelek. - Ajkait elégedetten összezárja,majd oldalra billenti a fejét. Megijeszt, hogy elvesztem az uralmat felette. Felvonja az egyik szemöldökét.
- Mit vársz, mit mondjak? - teszi fel a kérdést, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mit akarok tőle. Szemöldökömet aggódva vonom össze. Elengedem a haját és visszahúzom magam mellé. Értetlenül pislogok felé, amit ő szórakozottan néz végig. Kezét lassan húzza végig a combomon, majd közelebb hajol. Én egyre inkább távolodom tőle, míg másik kezét meg nem érzem a derekamon. Én kerülök a foglyává. Fölém kerül, majd rátámad a nyakamra amitől felnyögök. Vastag ajkaival egyre lejjebb csúszik a kulcscsontomig majd vissza egészen a halántékomig. - Hogy erre vártam egész nap? -  suttogja fülembe miközben combomon pihentetett ujjaival fel le kezd futkározni a bőrömön. - Vagy, hogy még sosem kívántalak ennyire? - remeg minden porcikám, ha Harry nem tartana akkor valószínűleg leesnék a padról. - Vagy azt, hogy mennyire őrülten szeretlek. - eltávolodik, hogy szemembe tudjon nézni. Mikor meglátja a képemet, hogy mennyire kész vagyok tőle elmosolyodik, majd rákap az ajkamra.
     Erősen zihálok mikor egy pillanatra elválunk egymástól. Harry vágyakozva bámulja az ajkaimat, de nekem kell egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Újra együtt vagyunk, újra teljesen egymáséi vagyunk. Hátrahajtom a fejem és hagyom, hogy az érzékenynek mondható nyakamon végig húzza a nyelvét majd az államra egy csókot adva visszarántja a fejem. Egymás szemébe nézünk. Annyira élő. A fűzfa zöld függönye élénken virít körülöttünk, ahogy megvilágítja a Nap, még sosem láttam ilyen gyönyörűséget. Harry lassan pislog egyet utalva arra, hogy hunyjam le a szemem. Engedelmeskedek neki, majd felsikítok mikor erősen az ajkamba harap.
     - Bianca! - üvölt egy egyre közeledő hang. Hasamat fogva dőlök előre, lassan abba hagyom a sikítást. A szememet félek kinyitni, mert valami megváltozott körülöttem. Érzem. A sípcsontom és a lábfejem valami fura anyagban tocsog. Kezeimmel a fejemhez kapok. A hajam csupa víz, az eső erősen szinte fájdalmasan esik. Óvatosan végig simítok már átázott ruhámon, aminek teljesen egyszerű anyaga nem szúrja úgy a bőröm ahogy a fekete póló vagy a nadrágom. A lábujjaimat szabadon mozgatom, a cipőm teljesen eltűnt. Lassan felemelkedek és a lábamra ülök. Hirtelen valaki mellém érve lök meg erősen. Szemeimet kinyitom. De bár ne tettem volna. A világ ami körülöttem volt összeomlott. Az aranyló Napsugarak most zord esőfelhőkké változtak amik könnyeikkel árasztanak el engem. Zihálva nézek végig a zord környezeten, a fák ágai mind letörtek, a fű teljesen kiszáradt. Mindent csak az a bűzös sötét barna anyag vesz körül, ami mocsarassá teszi a földet és én éppen abban ücsörgök. A zöldellő szomorúfűz teljesen eltűnt. Ijedten kapkodom a fejem valami olyasmi iránt amit ismerek. Mégis hol vagyok?! - Bianca? - mögülem egy magas hosszú barna ázott hajú férfi ugrik elő. Vállaimat erősen fogva pislog rám. Arcomból eltűri mocskos tincseimet. Az ő arcát is ez a mocsaras pocsolya anyaga színezi sötétebbé itt-ott. - Hé! - ráz meg egy kicsit. Felismerem ezt az ijedt hangot.
- Jake! - ordítok fel mikor felismerem. Nyakába borulok, miközben közelebb dől hozzám. Felsőtestem egyenetlenül ugrál. Könnyeim gyorsan veszik át az uralmat felettem. Érzem ahogy a rajtam lévő pöttyös ruha teljesen rám tapad és megmutatja az alakomat, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Jake, hogy megvédjen az eső elől valami keményebb anyagot terít a hátamra, egy bőr dzseki. Illata az otthont juttatja az eszembe, kezével többször is végig simít a hátamon és arra noszogat, hogy kelljünk fel. Erőtlenül felállok, lábamat majdnem teljesen ellepte a sár.
- Nem megy. - mondom sírva miközben megpróbálok lépni. Hihetetlen fájdalom lüktet újra és újra a bal bokámba. Jake ezt egyszerűen megoldva átdobja a karomat a vállán és segít járni. Belé kapaszkodok, akkor veszem csak észre, hogy rajta egy kapucnis pulóver van. Értetlenül nézek az ég felé. De hisz az előbb még ragyogott a Nap. Előttünk egy hatalmas börtönszerű kopott sárga színű épület ijesztget. Jake belöki előttünk a csapó ajtót, majd szinte beesünk rajta. Ide-oda kapkodom a fejem ahogy egyik másik oldalról egy - egy orvos közelít. A mellettem álló fiú segítségért kiabál, majd hirtelen oldalra pillantva már csak azt veszem észre, hogy egy kopasz ismeretlen férfi, fehér őrült köpenyben egy injekciós tűnyi anyagot a vállamba nyom. Az eddigi erőm teljesen elhagy és Jake karjaiba esek. 

II. 17. Rész - Megvédelek

Breathe

     Ujjaimmal malmozok. A várakozás kínkeserves. Már hajnali 5 óta fenn vagyok, egyszerűen nem tudok itt aludni és a pillanat amikor Harry már nincs mellettem csak még inkább elveszi a kedvem mindentől. Unottan nézek körül a szobámban ami belátva egészen kényelmes. A szörnyű kaját leszámítva nem lehet egy panaszom sem. Csak a társaság hiányzik, az viszont nagyon. Úgy érzem kezdek megőrülni a mellettem lévő műszer rendszeres pittyegéseitől. Gyakran észreveszem magamon, hogy avval együtt adok ki hangot magamból. Lassan olyan leszek mint a filmekben mikor a sarokban ülve összegubózva ringatózik oda vissza a lány közben mormol magában valamit.
      A végtelennek tűnő percek nem múlnak és úgy érzem, hogy csak egyre távolabb van az este mikor újra láthatom Harryt. Viszont amikor az ajtómon bekopogtatnak minden megváltozik. Megugrok egy kicsit. Erősen a takarómba kapaszkodok. Nem számítottam ilyen kora reggeli látogatást, de remélem az akit várok. Kisebb csalódás ér mikor a nyíló ajtó kilincsén egy női csuklót pillantok meg. Félénken tolja be maga előtt a nyikorgó kaput hozzám. Ijedten néz körbe a szobámban. Hatalmas kék szemei csodálkozva vizsgálják a mellettem lévő műszereket majd mosoly villan meg arcán mikor meglát. Belép hozzám, próbál a leghalkabb léptekkel közeledni az ágyamhoz. Szőke haja kontyba fogva a feje tetején. Csak pár tincs lóg az arcába ahogy lehajol hozzám, hogy puszit adjon.
- Szia, te kis hős. - mosolyog és úgy beszél mintha óvodás gyerekek lennénk.
- Lucy. - mosolyodom el. Habár nem ő rá számítottam nagyon örülök, hogy bejött hozzám. Régóta nem láttam őt, de úgy tűnik mintha teljesen kivirult volna.
     Körülnéz a szobában míg meg nem pillantja egy lépéssel mögötte az üres széket ahová általában Harry szokott ülni. Hasonlóan ő is egészen az ágyamhoz húzza fém lábait majd leül rá. Bordó táskáját az ölébe ejti - igazából remekül megy bordó bőrdzsekijéhez - kicsit szégyenlem magam amiért én így nézek ki. Feljebb ülök az ágyban. Hajamat próbálom eltűrni koszos, mocskos, és nyúzott arcomból.
- Remekül nézel ki. - jegyzi meg kedvesen miközben kezét végig húzza ölembe pihentetett karjaimon. Tudom, hogy nem így gondolja, de aranyos tőle, hogy próbál belém életet lehelni.
- Te pedig csak úgy ragyogsz. - nevetem el magam halkan amennyire erőmből telik. Végig nézek rajta. Komolyan gyönyörű. Kezével szégyenlősen beletúr hajába. Akkor látom meg a szebbnél szebb gyűrűket az ujján és a lehetetlenül nehéznek tűnő nyakláncát.
- Hát, mióta elköltöztem otthonról, azóta kicsit megváltoztak a dolgok. - mosolyog, de nem szívből jövően. Úgy néz rám mint akit aggaszt valami, de nem mondja ki. Félek megkérdezni, nem viselném el, ha valami rossz történt volna vele, vagy akár a többiekkel otthon.
- Minden rendben van? - teszem fel végül a kérdést ami azóta bennem van mióta belépett a szobámba.
- Ezt én is kérdezhetném. - kis szórakozottsággal a hangjában lehajtja a fejét, majd úgy tesz mintha ezt a mondatát próbálná kitörölni a beszélgetésünkből. Szemöldökét egy pillanatra felvonja majd sóhajt egyet. Felnéz rám. Arcomból elsöpör pár kósza tincset.
- Vad éjszakánk volt anno. - nevet barátságosan.
- Az biztos. - nevetek én is, mikor visszaemlékszem mindenre arról az estéről mikor közösen elmentünk szórakozni. Minden egyes italra emlékszek, minden egyes mozdulatra, szóra, minden ízre, a pirulákra. - Talán kicsit túlpörögtünk aznap. - szemeimet végre ráemelem. Arcomról lefagy a mosoly. - Lucy?
- Igen? - mosolyog.
- Mért könnyezel? - arcom elkomorul. Hátrahajtja a fejét majd nagy levegőt vesz. Remegő ujjaival letörli szeme sarkából a már éppen szabadulni vágyó könnycseppeket. Mosolyogva megrázza a fejét. Látszik, hogy lassan kitör belőle a sírás, de tartja magát.
     Csendben ülünk egy pár percig. Úgy érzem, hogy a ránk telepedett szörnyű nyomás mindkettőnket a sírba visz lassan. Egyre erősebben szorítjuk egymás kezét. Nem tudom mi folyik itt. Nem értem mért nem mond semmi megnyugtatót. Nyel egy nagyot majd újra rám figyel.
     - Milyen a koszt? - kérdi az asztalomon lévő üres tálcára pillantva. Grimaszolni kezdek, hogy kissé megtörjem ezt a komor hangulatot.
- Rettenetes. - hőbörgök mire neki egy jóleső kacaj tör ki a száján. - De komolyan. Tegnap már oda jutottam, hogy le kellett menjek a büfébe Harr... - nem folytatom tovább. Eláll a szavam. Lucy meglepett arca mindent elárul. Nem szabad róla beszélnem, ők nem fogadják el Harryt. - vagyis le kellett mennem egyedül a büfébe és vennem egy szendvicset.
- Harryt akartál mondani... - jegyzi meg csak magának majd elfordul.
- Nem! Egyedül mentem le. - javítom ki magam, de érzem ahogy pír csúszik fel az arcomra. Lebuktam. Érzem, hogy Lucy mindjárt ezernyi kérdéssel fog elárasztani a Harryvel való kapcsolatomról, de végül csak egyet tesz fel.
- Szerinted mióta vagy itt? - felvonom a szemöldököm.
- Nem tudom. - ujjamat végighúzom az arcomon. - Pár napja. - válaszolom ezt, hisz tényleg nem tudom. Nem számoltam a napokat és meg nem tudnám mondani, hogy mikor kerültem ide. Lucy lehajtja a fejét, majd mosolyogva feláll a székből
- Nekem most már mennem kell.
     Figyelni a jelen helyzetben egyetlen valódi személyt ahogy hátat fordítva neked megregulázza szétálló tincseit, a táskájából kivesz egy szál virágot, az asztalra helyezi majd lassú léptekkel és egy mosollyal elhagyja a szobát; nem könnyű ellenállni annak, hogy könnyeimet visszafogjam. Lucy szebb volt mint valaha, én viszont rosszabbul nézek ki mint valaha. Igazából egy szót sem értettem a beszélgetéseinkből. Rettentően furán viselkedett amit nem nagyon tudtam mire vélni, de ennek is örülnöm kell, hisz nem tudom mikor látom őt újra.
   

     Az ápolónő halk léptekkel oson át a szobámon, hogy azt az egy szál tulipánt vízbe rakhassa. Átható pillantásokkal figyelem minden egyes mozdulatát amiből csak a szeretet árad. Gondolom nem véletlenül lett ez a szakmája. Többször járt már bent nálam, megbízható hölgy, olyan aki bármilyen kérdésemre válaszol. Kósza tincseit a füle mögé tűzi majd miután a tálcát a kezébe vette felém fordul.
- Segíthetek még valamiben? - minden alkalommal megkérdezte annak ellenére, hogy a válaszom általában "nem" volt. Viszont ezen alkalommal nagyon is kíváncsi hangulatomban vagyok.
- Igen. Lenne itt valami. - feljebb ülök az ágyban mire ő közelebb lép. Ö hangot adok ki, igazából nem tudom, hogyan is kérdezhetném meg. - Megmondaná kérem, hogy hány napja vagyok itt? - arcomra fura őszinte mosolyt erőltetek amitől a nő szintén mosolyogni kezd. Az ágyam végénél lévő kórlaphoz sétál. A tálcát a hóna alá fogja majd felveszi az aktát. Lapozgatni kezd, majd felismerően megtalálja az előbb kérdezett adatot.
- Nagyjából olyan ... - fejben számolni kezd a lapon lévő dátumhoz képest - olyan három vagy négy hete. - hatalmasat nyelek. A szívem gyorsabban kezd dobogni amitől a műszer gyorsabban kezd zakatolni. A nővér megijed. - Hölgyem, jól van? - gyorsan odarohan hozzám. Nagy levegőt veszek, majd bent tartom.
- Persze. Minden rendben van. - bólogatok mint egy játék kutya, mire az ápoló kissé zavartan, de hátrálni kezd.
- Akkor jelezzen, ha valami baj lenne. - mutat a párnám fölé szerelt ketyerére. Biccentek, bár tudom, hogy az a gomb már rég nem működik. Idegesen várom, hogy végre becsukja maga mögött az ajtót. Ahogy magamra hagy egyből úgy érzem mintha minden megkönnyebbülne, de persze ez nem az igazság.


     Lassan lépem át a küszöböt meztelen lábujjaimmal. A padló egészen hideg, de én merésznek tartom magam. A folyosó plafonjára szerelt lámpák nem mindenhol működnek a legjobban, ez kissé ijesztőbbé teszi ezt a helyet. Az ember elvárná, ha már vannak jól működő gépek akkor lámpák is legyenek, bár ez az elv megdől az én jelző gombomnál.
     Nem tudom milyen elgondolásból keltem útra, de egyszerűen már meguntam magam odabent a szobában, és hihetetlen módon Harry most késik. Lassan fél tizenegyet üt az óra és ő sehol. Nem tudom mi lehet az oka, hogy még nincs itt. Máskor már rég egymásba borulva voltunk.
     A mellettem lévő szobák ajtaja nagyon közelinek tűnnek. Közvetlen mellettem van az ajtó mintha az én szobám ott se lenne. Bentről nyögések sorozata hallatszik ki. Szemöldökömet összevonom. Karjaimat összefonom, ezzel leplezve félelmemet , mellesleg nincs túl meleg sem. A hangok kezdenek egyre hangosabbá válni mikor el akarok sétálni mellettük. Nem akarnak békén hagyni. Mintha addig nyugton lettek volna míg ki nem léptem a folyosóra. Próbálnak szavaikkal visszaűzni a szobámba. Idiótának, cafkának csúfolnak vagy rosszabbnak. Ajkaimat összeszorítom. Nem kell ide Harry ahhoz, hogy lejussak legalább a büfébe.
     Magabiztosan sétálok el az egyik ajtó mellett amikor az hirtelen mintha megütne, kicsit arrébb ugrok. Ijedten bámulom az ajtót ahol most semmi hang nem hallatszódik, csak pár az ajtóra mért erős rúgás. Az utolsó rúgásnál nagyon megijedek. Mintha az egész folyosó megremegne.
- Elkaplak kurva! - hangzik az ajtón belülről. Férfias női hang próbál megrémiszteni, ami sikerül, mert a térdeim remegnek. Úgy sem juthat ki onnan. Nyugtatom magam, de az ajtó mintha minden pillanattal egyre kijjebb esne. A pulzusom biztos hogy nagyon magas lehet. A szívemet a torkomban érzem. El fog kapni! Ki fog szabadítani! Az ajtó egy hatalmasa reccsen. Hirtelen elfordulok.
     - Minden rendben. - két erős kar tekeredik a testem köré. Fejemet a hideg falnak támasztom. Mellkasa a vállamnak feszül. Harry jó illata átjárja az egész testem.
- Minden rendben. - mondom mintha ezzel választ adtam volna kijelentésére. Apró csókot ad a nyakamra, majd fülemhez hajol. Lehelete csikiz.
- Menjünk vissza a szobádba. - ujjainkat keresztezi miután megnyugodva magam mellé engedem a kezem.
- Rendben. - hagyom, hogy vissza vezessen. Teljesen eltereli a figyelmem az ajtóról és az onnan kiszűrődő zajokról. Mintha teljesen eltűntek volna. Harry pont jókor érkezett.
- Megvédelek bármi is van.

ll. 16. Rész - Nem sokára

 

Another Love

   Reménykedni a semmiben; talán ez jellemzi a legjobban a kórházban töltött napjaimat. Most épp várakozok. Lassan közeledik az a falra felfüggesztett óra mutatója a nyolc órához. Azt hiszem a mára beígért látogatásomból sem lesz semmi. Mióta itt vagyok csak egyszer jöttek be hozzám, valamilyen okból még az okát sem adták meg annak, hogy miért. Nem kezdtek el mentegetőzni, csak simán besétáltak és úgy tettek mintha rettentően érdekelné az, mi van velem. Olive akár ha mi se történt volna gyengéden simogatta a karom addig a percig, míg a bátyja be nem jelentette, hogy elhagyják a kórházat. Habár Jake-nek semmi oka nem lenne idegeskedésre, mégis rettentő feszült volt abban a fél órában míg bent tartózkodtak nálam. Azóta talán két nap telt el. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy mért vagyok még itt, hisz egyértelmű, hogy semmi bajom.
     Mindebben a sok rosszban legalább egy jó dolog van; Harry. Aki mint most is minden este fél kilenc után ajtót nyit és bejön hozzám. Általában addig marad, amíg el nem alszom, legalább is ő ezt mondja másnap. Mély levegőt veszek mikor újra az órára pillantok, de a perc mutató alig haladt el az előbbi helyéről. Lassan telnek a percek, az órák pedig végképp. Minden este várom, hogy a barátom befusson és együtt töltsük az éjszakát. Ujjaimat összekulcsolom és lejjebb csúszom az ágyamon. Engem mindössze csak egy rövidke fehér lepedő véd, annak ellenére, hogy milyen hideg van. Behunyom a szemem és Harryre koncentrálok, habár tudom , hogy lehetetlen , hogy hamarabb érkezzen. A hideg átjárja mindenemet, mintha egy hűvös szellő süvítene át a termen. Megugrok mikor az ajtó halkan, de mégis erőset csattan. Szemeim kipattannak, majd mosolyom az egész arcomon szétterül.
- Harry! - örvendezek, de ő az ajkához emelve mutató ujját, jelzi, hogy legyek halkabb. Óvatos léptekkel oson az ágyamhoz, majd leül a legközelebbi székre.
- Szia kicsim. - könyököl az ágyam szélére. Megfogja a kezem és gyönyörű zöld szemeivel az enyémbe bámul. Végig simítja másik kezével a karom majd vigyorogva felkapja a fejét. - Milyen napod volt? - teszi fel a kérdést, amire már úgy vártam.
- Szörnyű! - kezdek el panaszkodni, miközben aggodalmasan a hajamba túrok - A nővér sosem akart jönni, bármennyiszer is jeleztem ezen a vackon. - mutatok a párnám felett lévő kis gombra, ami aligha van rendesen felrakva a helyére, hisz látszik, hogy a falról esett le. Harry megvizsgálja a gombot szemeivel majd mit sem törődve bólint egyet, hogy folytassam. - Megint valami gusztustalan ételt kaptam ebédre, amit nem ettem meg. - a mondat végét elmosolygom. Értetlenül pislog rám. Ajkamba harapok majd csíntalanul az ágy széléhez kúszom. Felhúzom a lepedőt, ami alattam van, így Harry kilátást nyer az ágyam alá. Szinte minden napi kajám oda rejtem el.
- Bia.... tudod, hogy ezt meg kéne enned. - jegyzi meg félénken, de én eltakarom a száját a kezemmel. Habár szólni nem tud, boci szemei annyira könyörgően hatnak rám.
- De nem tehetek róla. - nyüszögök - Egyszerűen borzalmas. - barátomnak mintha villanykörte villant volna fel feje felett. Arcán látszik, hogy rettenetesen gondolkozik, és ez még bájosabbá teszi őt számomra. Ujjait tördelni kezdi, majd a plafont bámulja. Ilyenkor sosem tudom eldönteni, hogy az emberek mért néznek a plafonra. Talán látnak valamit? Vagy csak ennyire gondolkoznak?
- Tudod mit? - mosolyog erőteljesen. Feláll a székéből majd felém nyújtja a kezét. - Elnézünk a büfébe.
     Félénken karolok barátom erős karjaiba miközben megannyi fura hangokat kiadó ajtó mellett sétálunk el. Egy egy nekem - avagy a folyosón sétálgató bolond lánynak - címzett kiáltást jól kiszűrtem a többi közül. Az ő ajtajuk nem olyan volt mint az enyém, feltételezem a szobájuk sem. Rácsos ablakkal adtak levegőt számukra, veszélyesek és ki tudja mi történne, ha kiszabadulnának.
- Ne foglalkozz velük. - suttogta barátom fülembe mikor ijedten meredtem egy rácsra amit pár ujj fogott közre. Az egyik valami nagy dologban mesterkedik szobájában, hatalmasat durran valami odabent, beleremeg mindenem és ezt Harry is megérzi.Szeme sarkából figyel engem, de én nem tudok rá koncentrálni, túlságosan félek. - Ide figyelj! - maga felé fordít, meg is lep határozottsága. Ennyi idő után még mindig olyan fura, ahogy a vállamat fogja, az arcomat simítja. - Mellettem nem kell félned, rendben? - halványan biccentek majd nyakába borulok.
     A pult mögött senki nem áll, felvont szemöldökkel veszem tudomásul , hogy a büfének nevezett helyiség egy árva morzsát sem fog adni, hacsak meg nem találom az eladót. Harry mögöttem áll, de ő nem szól ehhez semmit. Az egész kórházban senki nem jár erre, ami némiképp megnyugtat. Örülök, hogy csak a barátom és én vagyunk és nem kell rettegnünk attól, hogy esetleg valaki megjelenik és elküldi őt, hisz már jóval a látogatási idő után járunk.
     Ajkamba harapok mikor megpillantok egy kívánatos szendvicset a pult mögött. Alaposan körbenézek. Egyik folyosón sem közel sem távol nem jár senki. Úgy éreztem itt az ideje, hogy kezembe vegyem az ügyet. Az a 10 centis üveg ami eredetileg arra a célra szolgál, hogy még véletlenül se nyúljanak mögé, nekem nem jelent gátat. Felülkerekedem az éhségen és benyúlok a kinézett szendvicsért.
- Maga mit keres itt? - hirtelen egy ismeretlen hang bukkan fel mögöttem. Lábaim remegni kezdenek. Sosem loptam még, és most sem akartam, de így , hogy lebuktam még kínosabbá válik számomra a dolog. Óvatosan megfordulok. Egy kopasz negyvenes éveiben járó borostás férfi mered rám hatalmas szemekkel és kitárt karokkal. Fehér ruha rejti el türkiz kék nadrágját. - Nem szabadna itt lennie ezekben az órákban. Karóráját előhúzza fehér leple alól, majd megbizonyosodik arról, hogy tényleg későre jár. Kezemben a szendviccsel annyira védtelennek érzem magam, azt sem tudom mit szóljak.
- Csak nagyon éhes voltam. - alig tudom kinyögni a szavakat. Az orvos elmosolyodik.
- Semmi baj. - tekintetét a kis csomagolt szendvicsre vezeti. Meg sem említi, hogy csak úgy kikaptam a helyéről. - Visszatalál a kórterméhez, vagy visszakísérjem? - kérdi egészen elegánsan, habár csakis udvariasságból kérdi.
- Nem kell köszönöm, a ba... - még mielőtt elszóltam volna magam barátom késői látogatása miatt, akit nem is tudom, hogy hova tűnt, csak elmosolyodom - egyedül is visszatalálok.
     Figyelem ahogy az orvos felhúzza az arcára a zöld maszkját ami eddig a nyakában pihent. Halvány léptei kezdenek még jobban elhalkulni, majd miután elfordul a sarkon újra csend uralkodik fölül a büfén.
- Na azt választottad? - kisujjával a szendvicsemre bök.
- Hol voltál, te idióta? - neki vágom szavaimat, amik nem is igazán dühből inkább félelemből jönnek. Harry meglepetten és bűntudatosan pislog rám ,míg fel nem emeli a két barna pohárkát, amit a kávé adagolónál szoktak adni. - Soha többet ne hagyj el! - mordulok fel és átölelve őt mellkasába fúrom a fejem. Nem tud mit lépni, hisz kezében még mindig ott van az italunk, amit ő lelkiismeretesen hozott nekem.
- Menjünk vissza a szobádba. Aludnod is kell még. - jegyzi meg féloldalas mosollyal. Szemén látszik, hogy ő is fáradt. Kibontom a nehezen becsomagolt ételt és majszolgatni kezdem ,miközben Harry átölelve engem iszogatja a kávéját, másik kezében pedig az enyémet tartja.
     Tényleg egyre álmosabb vagyok, kezdenek homályosodni a dolgok körülöttem.Mikor a mi szintünkre érünk, úgy érzem mintha a világítás egészen halvány lenne. A lépcsővel szembeni falon valami P betűs szót látok kiírva, de kiolvasni nem tudom, túl fáradt vagyok hozzá. Újra végig megyünk azok között a szörnyű ajtók között majd végre a szobámba érve sebesen pattanok be a takaróm alá, míg Harry be nem csukja az ajtót. Elmosolyodom és jobban elhelyezkedem az ágyon.
- Mikor engednek ki szerinted? - kérdő tekintettel pislogok rá félig párnámba temetett arcommal.
- Nem sokára. - suttogta majd megsimította a karom - Nem sokára.

II. 15. Rész - Gyönyörűm.

young and beautiful

     A mellettem ülő fiú hamar felkapja a vizet és a széket amin eddig békésen ült hátra löki. Hatalmas zajt csap vele, és az állapotom sem javít ennek feldolgozásában. Alig tudok kapcsolni, hogy Jake majdnem neki ugrik az ajtóban álló fiúnak aki megszeppenve köpni-nyelni sem tud. De ezzel nincs egyedül. Én sem tudok semmit tenni. Egyrészt a műszerek pittyegése és sípolása újra és újra lyukat éget a fülembe. Másrészt az a fiú aki miatt már szinte bolondnak titulált a fél világ most itt áll előttem életnagyságban és én szólni sem tudok.

     Megijedek mikor Jake nagy lendülettel indul el Harry felé, aki felveszi a szemkontaktust a fiúval.

- Te meg mi a picsát keresel itt? - teszi fel a fekete hajú srác a kérdést, amivel megsegített engem, hisz ez engem is felettébb elgondolkodtat. Amellett, hogy teljesen ideges vagyok és nyughatatlanul pittyeg mellettem ez a műszer, ami a szívveréseimet mutatja, teljesen leblokkolok. Majd ennyi kínkeserves idő után újra meghallottam azt a hangot, amelyre már régóta vágytam.

- Biancahoz jöttem. - rekedtes hangja teljesen átjárja gondolataim felhőjét. Kiráz a hideg ettől a mély hangszíntől. Behunyom a szemem. Mély levegőt veszek. A szívveréseim kezdenek lassulni és beállni a rendes kerékvágásukba. Hirtelen úgy érzem mintha teljesen ellazulnék, gondtalan lennék. Észre sem veszem, hogy a kórterem ajtaja kinyílik és két személy igyekszik rajta kilépni egyszerre. Azonnal kinyitom a szemem, mikor az ajtó hangosan csapódik a két fiú mögött.

      Mit keres itt? Hogy kerül ide? Mióta van itt? Hogy talált meg? - a kérdések a fejemben csak úgy cikáztak, de nem kezdtem el idegeskedni. Harry hangja olyan megnyugtató hatást keltett bennem, hogy úgy érzem most már soha többet nem kell aggódnom, hogy itt van. De belegondolva lehet, hogy ez is csak egy újabb álom, mint az eddigi összes többi. Ez sem különb az összes többi alkalomnál, mikor őt láttam magam előtt?

     Harry nagyon is valóságosnak tűnik, mikor Jake és az ő hangja egyre hangosabbnak hallatszik a folyosóról. Hatalmas szemekkel pislogok kifelé, az ablakon, ami igazából nem sokat mutat számomra, hisz a redőny teljesen le van húzva. Csak képzelőerőmet vehetem igénybe ahhoz, hogy lássam magam előtt Harry égbe magasodó alakját, ami talán most még magasabb mint amikor utoljára személyesen találkoztunk és Jake hihetetlen dühét, amit a vele szemben álló fiún próbál kitölteni. De mielőtt még hangjuk olyan magasságba emelkedne, hogy hallhassam szavaikat, a veszekedés abbamarad. Összevonom a szemöldököm. Kétlem, hogy ez a két fiú kibírná azt, hogy ne szólalkozzanak össze.

     Már egy jó pár perce, hogy nem hallatszik kintről semmi. A kórház teljesen üresnek tűnik, ebből a helységből. Csak mélyről jövő köhögésem zavarja meg párszor ezt a királyi csendet. A mellettem lévő műszer hangja elhalványulni látszik. Egy kis idő után kezd megnyugtató lenni néhai pittyegése. Szemeimet lehunyom. Próbálok gondolkozni a dolgokon, de túl fáradt vagyok. A helyzetet egyáltalán nem mértem fel. Egy kórházban vagyok. Betegként. Kezelés alatt. Mit képzeltem? Hogy majd csak úgy felkelek az ágyamból és kisétálok a folyosóra, hogy megállítsam a fiúkat, akik már valószínűleg itt sincsenek? Vagy talán itt sem voltak. Teljesen összezavarodok. Nem értek semmit. Attól tartok, hogy csak hallucinálok és ez az egész dolog ami itt a kórteremben zajlott meg sem történt. De akkor mért érzem az arcomon azt a hűvös, mégis kellemesen csípős illatot, ami teljesen eszembe juttatja a múltat és azt az egy embert, akitől származik ez az illat. Sajnos nem sok időm marad gondolkozni ezen, hisz alig, hogy pár másodperce behunytam a szemem, de már is elragad az álom, ami valószínűleg újabb pár órára magához szorít.

       Orromat megcsapja, valami friss illat. Mint téli estéken egy jó hosszú séta az utcánkban. Szemeimet lassan nyitom ki. Félek, hogy talán valami fény bántani fogja a szemem. De tévedek. Teljesen sötét van a szobában. Csak a műszer pár gombja világít zölden. Megnyugtató ez a csend, de kicsit el is keserít. Úgy tűnik, hogy tényleg csak álmodtam az egészet. Sóhajtok egyet, majd hogy kényelmesebben elfeküdhessek és jól kialudhassam magam az éjszaka, megpróbálok megfordulni, de erősen megfordulok mikor a bal lábam nem mozdul. Szemeimet nagyra nyitom. Nehézkesen felülök az ágyon. Rettentően megijedek lábam bénaságától. Kezemmel a combomtól kezdve indulok el , hogy kitapogassam, egyáltalán érzem-e még a lábam. Ujjaimat óvatosan húzom végig a takaróval fedett bőrön. Minden teljesen normálisnak tűnik. Minden kis érintést érzek egészen a térdemig. Ujjaimat visszahúzom, mikor a lábszáramon lévő ismeretlen dolgot tapintok meg. Megmozgatom  lábujjaimat is, amit szintén normálisan érzek. A vér még nem ment ki a lábamból, csak valami test gátolja fordulásomat. Valami kapaszkodik a vádlimba?!

      Bal kezemmel a kis asztalom felé nyúlok, ahol a lámpám kis kapcsolóját keresem. Szememet nem veszem le arról a dologról, ami a lábamon fekszik. Félek, ha elfordulnék, rám támadna. Bár teljesen sötét van, és ahogy tűnik az a dolog - vagy illető - észre sem vette, hogy én felébredtem és hogy szükségem van a lábamra.

      Kissé megnyugodok, mikor megtalálom a kemény fán, majdnem a lámpám mellett a kapcsolót, amit kevés kis erőmmel felkapcsolok. Nem sok fényt ad a lámpa épp, hogy csak pislákol. Tekintetemet a lábamra emelem, ahol a már személynek látszó "dolog" kezd megmozdulni. Nyöszörög egy kicsit. Majd brummog valami káromkodás félét, a karjaiba, amelyekkel a lábamon támaszkodott. Arcát felém fordítja, egyik szemét kinyitja és sokat pislogva veszi észre, hogy ébren vagyok. Ekkor ismerem fel én is, hogy ki is ő.

Meghökken, mikor megmozgatom a lábam. Karjait elveszi és hátradől a székében, minél távolabb tőlem.

- Nem akartalak felébreszteni. - suttogja, de alig bírom kivenni a szavait.

- Csak ... kezdett már egy kicsit kényelmetlen lenni. - válaszolok fapofával, míg ő meg nem ereszt felém egy apró mosolyt. A csend ami eddig is átjárta a szobát most újból ránk telepszik. Nagyot nyelek és kezemmel megdörzsölöm a szemem. Már nem olyan új számomra megjelenése. Kócos haja az arcába lóg, mint ahogy mindig is szokott. Késő éjjel lehet, hisz ő is nagyon fáradtnak tűnik. Kicsit megmozgatom a lábam, amit ő teljesen figyelemmel kísér.

- Szia. - miközben a lámpa pislákoló fénye megvilágítja fél arcát, addig én teljesen elalélok a hangjától - mint régen - és mosolyt csal az arcomra.

- Szia. - köszönök vissza. Olyan természetesnek veszi ezt a köszönést, mintha most találkoznánk először, de igazából ezt én is így érzem. Mint a legeslegelső találkozáskor, amikor bejött hozzám a pszichiátriára. Ahol teljesen elvarázsolt és megbabonázott.

- Hiányoztál . - jegyzi meg úgy mellékesen, mintha a csend lenne a mi beszélgetésünk. Most ugorhatnék a nyakába. Sikongathatnék, hogy látom. Kezdhetnék hosszas regélésbe arról, hogy milyen is volt az az idő amit nélküle töltöttem. El kéne mondanom, hogy hányszor álmodtam róla, hogy hányszor jelent meg a szemeim előtt teljesen más helyszíneken, de nem mondom.

- Te is hiányoztál. - válaszolok halkan miközben apró mosolyt varázsolok az arcomra. Enyhe kifejezés, hogy hiányzott. Szörnyen hiányzott. A lehető legnagyobb mértékben hiányzott. Annyi mindent akartam neki mondani mikor elment anno. Annyi minden dolog volt amit akkor még fontosnak tartottam, hogy tudja, de most semmi nem jut eszembe.

- Cuki kis kórtermed van. - néz körbe mintha annyira érdekelné a szoba. Arcából eltűr pár tincse, miközben én halkan kuncogok.

- Ez jutott. - válaszolok fel nem tett kérdésére, majd én is körbenézek mintha lenne rajta valami érdekes. Tulajdonképpen egyikünk sem lát semmit, se a falakon, se az asztalon, se a szoba másik végében, hisz majdnem korom sötét van; a mellettem lévő lámpa szinte semmit nem ér. Hirtelen ugraszt meg Harry mikor feláll a székből. - Hova mész ? - kérdezem meg ijedten miközben keze után nyúlok. Először kezemet majd arcomat vizsgálja meg. Elmosolyodik, majd lehajol a kezemhez, hogy egy apró csókot tudjon adni, infúziós kezemre, majd rám pillant gyönyörű zöld szemeivel amibe beleborzongok.

- Én már sehova nem megyek innen, gyönyörűm. 

II. 14. Rész - Túlélő

See

      Eszméletemnél vagyok már egy pár perce. Vagy órája. Nem is tudnám pontosan megmondani , hisz kissé kábultan ébredtem és őszintén akkor mikor először kinyitottam a szemem azt se tudtam ,hogy létezem . Most se tudom. Kicsit még homályosan látok ezért sokat pislogok ,de hamar ráunok ,mert úgy tűnik még ez is fáradalmasnak tűnik. A szememet lehunyom és mély levegőt veszek. Ujjaimat ökölbe szorítom. Iszonyatosan sajog a fejem, fáj minden egyes gondolat, még sem tehetek mást. A gondolatok sorra ütköznek egymásba és elvesznek a fejemben. Muszáj belemarkolnom a takaró szélébe. Vékony, kemény tapintású. Nem stimmel valami. Újra kinyitom a szemem, de most sokkal gyorsabban mint az első próbálkozásomnál. Most minden vakítóan fehér, a falak halvány zöld festékkel vannak trehányul lehányva. Összehúzom a szemöldökömet. Hol vagyok?! Idegesebb leszek. A szívem gyorsabban kezd el verni és ezt jelzi is a mellettem lévő gép aminek pittyegései egyre gyorsabbak lesznek. Fel sem tűnt az előbb hogy milyen szobában vagyok. Illetve kórteremben. Bármennyire is úgy érzem mindjárt szétesek felülök, de egy erős ütés a fejemben visszaránt. Mintha egy baseball ütővel célozták volna meg a homlokom. Iszonyú a fájdalom. A sikoltó pittyegések egyre hangosabbak amik az idegeimmel játszadoznak, és ettől is csak még jobban ver a szívem.

       Egyszer csak, mint egy angyal a semmiből beront az ajtón egy fehér köpenyes, magas férfi. Rögtön a géphez rohan miközben én a szememmel végig követem. Hangosan a számon veszem a levegőt, úgy érzem mintha valaki ráült volna a mellkasomra és nem akarna leszállni. Behunyom a szemem és reménykedem, hogy elmúlik az érzés. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, egyre lassabban. Aztán a pittyegés elhalkul és nyugodtabbá válik.

- Hál istennek! - nyugszik meg a magas férfi is. Oldalra fordítom a fejem és lassan reménytelenül pislogok felé. Kezében egy hosszú injekciós tűt tart, benne valami fura színű anyaggal. Leteszi a műszer melletti kis asztalra majd fölém magasodik. - Jobban van? - csak bágyadtan pislogok felé. A szám szélét sem mozdítom, nehogy még mosolygásnak vegye akár egy moccanásomat is. Beszélni nem akarok, de tudatni akarom vele, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Sőt.

       Nem tudjuk folytatni ezt a roppant intellektuális kommunikációt, hisz az ajtó kinyílik. Nyikorog ami bántja a fülemet. Most minden olyan hangosnak tűnik. Az egyetlen megnyugtató érzést egyedül annak a nőnek a hangja nyújtja aki most belépett az ajtón. Teltebb, 40 év körüli, férjes asszony lehet. A bőrszíne a doktorétól több árnyalattal sötétebb. Mély barna szemeiben el tudna veszni az ember. Csak suttogva beszél

- Doktor úr. Egy másik teremben várja Dr. Road. - a férfi ezen belelkesülve megszeppenve pillant rám majd vissza a nővérkére. Gyorsan és hirtelen indul el az ajtó felé. Mielőtt kimenne a nővérke vállát megérintve felém biccent. Az orvos nagy csapással maga után húzza az ajtót. A szememet összeszorítom a nagy zaj hallatán.

       - Segíthetek valamiben hölgyem? Hozzak valamit? - közelebb sétál hozzám, de épp csak pár lépést tesz felém félénken. Ujjait összekulcsolja a hasa előtt. Még mindig csak pislogok rá. A fejemet óvatosan ringatom egyik oldalról a másikra. Mikor látja, nincs itt keresnivalója lehajtja a fejét. Lassan megfordul és halkan elindul az ajtó felé.

- Elnézést! - nyögöm ki végül. Nem tudom türtőztetni a bennem rejlő kérdéseket. Bár csendben lapultak meg, most mégis feltörnének. A nő visszafordul és kérdő arccal néz végig rajtam. - Elmondaná, hogy kerültem ide? - elmosolyodik és fellelkesül. Látszik, hogy örül, hogy végre tud segíteni valamiben. Odasétál az ágyam végéhez, mint aki nagyon érti a dolgát. Felkapja az állítólagos kórlapomat. Olvasgatni kezdi, de minden egyes sorral lefagy az arcáról a mosoly. Rosszalló tekintettel feltekint rám a lap mögül, és szólásra nyitja a száját, de nem tudja mit mondjon.

- Hölgyem emlékszik az előző estéjére? - hirtelen átfut az agyamon a tegnap este összes pillanata. A pirula, az a sok ital, hangzavar. Legszívesebben a föld alá süllyednék. Nagyon kínos, így hogy a nővérke az egész éjszakáról tud mindent. Illetve a fontosabb dolgokat. Tekintetemet átirányítom a kezemre .

- Sajnos. - suttogom halkan. A nőnek nincs több kérdése. Nem akar faggatózni, hogy mégis mit mért tettem. Nem merek a szemébe nézni, félek, hogy elítél. Félek attól a nézéstől amit soha nem kaphattam meg. Az anyai szigor összes villámcsapásával megáldott pillantások. Teljesen egyedül érzem magam. Hihetetlenül egyedül.

        - A barátai nagyon aggódnak magáért. - lassan odalépked az ablakhoz és a redőnyön át próbál kikukucskálni a folyosóra. Gyorsabban kapkodom a levegőt mikor eszembe jutnak a barátaim...illetve az utolsó arc amit láttam a sötétség előtt. Próbálom nyugtatni magam, de nem megy. Visszafordul a műszerre a nő. Megijed a gyors szívverésem láttán. Kezébe veszi az injekciót, de nem tudja mit csináljon. Nem akarom, hogy benyugtatóózon így próbálok mély levegőket venni, ami remélhetőleg nyugtat. Lehunyom a szemem és elszámolok 10-ig. Mikor az ötnél járok a szívverésem kezd lassulni és hallom az asztal mellett a kis koppanást ami még jobban megnyugtat; az injekció jó helyen van.

        - Kik hoztak be? - kérdezem modortalanul. Gondolkozik majd hátat fordít az ablaknak.

- Egy magas fiatalos fiú. Nem tudom, hogy hívják. Én is csak úgy hallottam. - az agyamban elkezdtek keringeni a gondolatok. Ha tényleg hallucináltam azt a találkozást akkor remélhetőleg nem egy ismeretlen férfi hozott be. - Miss Pocket nővér mondta még egy éjjel mikor behozták, hogy a fiú aggódott. Gondolom, ön nem emlékszik, ki is volt. - méllyen bámulom az ágyam szélét. Még mindig döbbenet, hogy egy kórházba kerültem és az utóbbi pár óra teljesen kiesett az életemből.

- Nem... nem emlékszem. - nyögöm ki halkan. A nővér sóhajt egyet, de nem hinném, hogy amiatt, hogy nem emlékszem. Talán megvannak az ő problémái is.

        Lassan simogatja a csuklóját miközben még mindig a folyosóra néző ablakon bámul ki. Szája lefelé görbül; félő , hogy teljesen elveszett a gondolataiban. Lehajtja a fejét, majd hirtelen felém fordul.

- Tudok még segíteni valamiben? - mosolya nem őszinte, de próbál erősnek mutatkozni. Ekkor, mint egy villám csapás eszembe jut az amiben segíteni tudna.

- Meg tudná keresni a fiút, aki behozott?

       Nem tudom mikor ment ki a hölgy, de az elmúlt pár perc egy bő órának tűnt. Most sem tudok mást tenni, mint feküdni ; felülök, de nem tudok elmozdulni a rám kötött műszerek miatt. Unalmamban a takaróm sarkát gyűrögetem. Na jó, nem titkolható, hogy a kiváncsiság és az idegesség is emögött rejlik. Még mindig nem tudom, ki az a hírhett megmentőm.

       Gondolataim legfőképp csak a göndör hajú fiú körül jár és remélem tényleg bejönnek a számításaim. Az ajtó kopogás és nyikorgás nélkül nyílik ki. Nem is veszem észre hirtelen, hogy ki lép be rajta lassú óvatos léptekkel.

- Szia. - suttogja.

- Szia. - köszönök vissza nem épp olyan lelkesen és boldogan, mint ahogy ő jött be.

- Jól vagy? - közelebb jön és megáll az ágyam mellett. Nem tudja mit is kéne csinálnia. Végül tekintete megállapodik a közelben lévő széken. Egy kézzel felkapja a támlájánál fogva és lerakja mellém.

- Mondhatni. - követem pillantásaimmal minden egyes mozdulatát majd mikor egymás szemébe nézünk elmosolyodok.

- Mióta vagy ébren?

- Nem tudom. Egy jó ideje. - úgy teszek mintha megerőltetné az agyamat a visszaemlékezés, de igazából még csak bele sem gondoltam abba, hogy mikor ébredtem fel. Beletúr sötét hajába majd az ágyamra könyököl. Mosolyog és figyeli minden mozzanatomat.

- Örülök, hogy jobban vagy.

- Én is. - próbálom leplezni az arcomon a csalódást, de mit is vártam, hogy bejön valaki olyan aki már mióta kilépett az életemből, aki valószínűleg soha nem is tér vissza. Jake sóhajt egyet és a mellettem nyugvó karomra hajtja a fejét. Olive, Lucy, Jake. Most ők a legfontoosabbak.

         Az előbbi esettel ellentétben, most - ha csak egy minimálisan is - nyikorogni kezd az ajtó. Tekintetemet felkapom a fekete hajú srác bámulásából és az ajtóra szegezem azt. A lélegzetem eláll. A szívverésem hirtelen nagyon gyorssá válik. A mellettem fekvő srác megijed és a műszerre bámul

-Harry. - suttogom alig  érthetően, mire Jake az ajtóban álló magas fiúra pillant.

II. 13. Rész - Danger !

     Lassan pislogok . Próbálom elkerülni annak az esetét ,hogy esetleg leszédüljek a kényelmes padról az asztal alá . Még csak most kezdődött az este ,de úgy érzem valami nagyon nincs rendben . A kis anyag biztosan kezd szét áradni a testemben . Nem olyan érzés mint amire gondoltam . Homályos fények helyett minden vakító és színes . Nem merek se fel , se le nézni . Félek , hogy elájulnék vagy kitaccsolnék . Mindenképp rossz ötlet volt bevenni azt a kis pirulát . Nem akarom ,hogy az legyen ,hogy nem emlékszek semmire ami a mai este folyamán történik . Kezdem kitapasztalni a mellékhatásokat , amik egyértelműen tudatják a szervezetemmel , hogy ők nem kívánt vendégek . Soha többet nem akarok ilyet bevenni !

     -Bianca ? - löki meg a vállam Olive aki hirtelen sokkal erősebbnek tűnik . Megsajdul a karom és majdnem leesek a padról , de megkapaszkodok az asztalban és visszarántom magam . Megrázom a fejem ,de csak szépen lassan , hisz minden olyan gyors körülöttem ,hogy nem tudom jobban lelassítani a dolgokat . -Valami baj van ? - kérdezi nyájasan a vörös hajú lány aki úgy tűnik megbánta azt amit tett . Arcaa elfehéredik vagy talán épp csak a sok púder teszi ,hogy ennyire holt fehér . Kezével végig simít a karomon . Megrázom a fejem és bíztatóan mosolygok miközben a kezemmel feltornázom magam az asztalhoz . Úgy teszek mintha minden a legnormálisabb állapotában lenne és igyekszem még csak a látszatát sem kelteni annak ,hogy valami nincs rendben velem .

-Szóval nem akarunk csinálni valamit ? - bágyadtan mosolygok az előttem ülő fiúra aki rosszallóan néz végig rajtam mint egy bíráskodó apa.

-Igyunk ! - vágja rá Luc , majd mosolygós arcát felém kapja . Göndör haja ami eddig a vállán pihent most perdült egyet a levegőben és a hátára csapódott . - Valami erőset !

-Én kihagyom ! - tiltakozik egyből Olive aki lejjebb csúszik a helyén .

-Én benne vagyok . - vigyorgok teljes mosollyal . Miután én beleegyeztem , szinte egyszerre szólaltak fel a többiek is , avagy a ház többi lakója , a lakótársaim .

       Egyértelmű ,hogy én jelentkeztem a feladatra ,hogy hozok valami piát . Felkeltem a helyemről ,de eléggé meg kellett kapaszkodnom a pad hátuljában ,hogy el ne essek . Összevontam a szemöldökömet és nyögtem egyet . Valamiért éreztem ,hogy Jake felé kell néznem . Jól gondoltam . Barna szemei égetően néztek végig rajtam . Tudja ,hogy valami nincs rendben velem . Nagy levegőt veszek és elindulok a pár méterrel arrébb lévő bárhoz . A pultos srác hívogató mosolyával beszélget az egyik lánnyal aki szintén a pultnál ül . Épp ,hogy el nem esek ott a pult előtt , szerencsésen megkapaszkodok a pult szélében majd a srác felé fordulok . A névtáblájára pillantok amin egy viszonylag rövid név áll : Ed .

-Szia ! - szinte már sikítanom kell ,hogy túlharsogjam a zenét . Még az asztalnál nem volt ilyen hangos a zene . Lehet ,hogy ez is egy mellékhatás . Bár ahhoz képest még magamat sem hallom .

-Szia édes ! Mit adhatok ? - vigyorog kedvesen majd szét tárja a karjait jelezve ,hogy bármit kérek meg kapom . Mintha csak egy jótevő lenne aki bármit mondok ő megadja . A számat szolásra nyitom majd a mögötte lévő árlistát nézegetve elmondom a "kívánságaimat" .

      Fancsali képet vágok mikor már a második körömet húzom le együtt Lucyval . A többiek nevetve figyelik az érdekes arckifejezéseinket. Megrázom a fejem majd kifújom a levegőt mint egy sárkány , hisz az Abhszint égeti az egész torkom .

-Kemény . - mondja szinte ordítva Lucy aki ez után levágja a poharát az asztalra . Mind két kezét felemeli a magasba és szőke fejét rázni kezdi . - Bulizzunk ! - szinte minden betűt elnyújtott amitől még viccesebb hatást keltett .

      Mindenki azonnal ugrott az ötlet hallatán . Mindenki párt talált magának majd lassan haladva a lépcsőn sorakozó tömeg felé megindulunk . Én vagyok az aki a sor végén kullog és a hasát fogva nézelődik . Komolyan nagyon rosszul vagyok . Épp mikor a lépcső elé érek megállok . Figyelem ahogy Jake előttem csak pattog lefelé a lépcsőfokokon majd hátrafordul és felém pislog . Ijedten tesz egy lépést felfelé ,de én megállítom . Megrázom a fejem és magam mögé mutatok . Bár nem tudom kire vagy épp mire mutatok , azt akarom jelezni ,hogy egy kicsit kimegyek  . Először ő sem akar belemenni a dologba ,de rájön ,hogy tényleg így lenne jó , ha egy kicsit kifújnám magam.

      Átverekedem magam a tömegen . Nem igazán tudom merre megyek . Egyszerűen reménykedek abban ,hogy valamerre találok egy hátsó kijáratot . Mindenkit eltolok magam elől , hisz minél közelebb találom magam a falhoz annál inkább érzem ; megfulladok .  Nem érzem ,hogy köhögnöm kéne , de mégis rám jön . Mintha csak valaki ráült volna a mellkasomra . Miközben turakodok előre  rájövök ,hogy tudnom kéne merre megyek . egy pillanatra felpillantok és észreveszem  ,hogy ott állok a hatalmas piros ajtóval szembe ami épp csak engem hivogat . Egyértelmű jelzés számomra a hatalmas "exit" tábla ami zölden villog . Kifújom a levegőt majd neki dőlök az ajtónak , hogy az kinyíljon .

     Lebukdácsolok a lépcsőn ami mintha a föld alá vezetne olyan hosszú . Épp a lépcső alján ott egy újabb vas ajtó . Megmentőként szaladok felé ,hogy azt a kis erőmmel ki tudja nyitni , majd megcsap a már télbe átmenő őszi , hideg szél . Ahogy kiértem ebbe a kis sikátor szerűségbe , a villany felkapcsolódott . Nagyot szippantok a levegőbe miközben az égre tekintek . A sötét eső felhők már teljesen eltakarták a csillagos eget . Úgy érzem mintha felszabadulnék . Egy pillanatra megszűnik minden zaj . Egyedül maradok a gondolataimmal . Mintha megállna az idő és csak én mozognék . Jó végre egy kicsit egyedül lenni . Tetszik a dolog . Neki dőlök a falnak és igyekszek elméllyedni azokban a dolgokban amiken most kattognak a kerekeim . Lucy költözése , Jake csókjai , Olive furcsaságai , a házunk , a húgom , Louis , a barátaim , a rokonaim , a félelmeim , az érzéseim ... és legfőképp Harry . Lehunyom a szemem és próbálom rendezni a gondolataimat , mikor egyszer csak a homlokomra esik valami . Fel nézek az égre . A felhők morcosan bámulnak vissza rám . Lépteimmel visszaigyekszek az ajtóhoz , ahonnan az elmúlt pár percben elsétáltam anélkül ,hogy észrevettem volna . Épp ,hogy fel lépek arra a kis küszöbre ami az ajtó előtt van , mintha csak villámokat szórna az ég ,az esőcseppek halálos fegyverként hullottak le szinte azonnal a földre. Ijedten néztem végig a kis tető alól ahogy az eső nem múlik . ugyanúgy esik mint ahogy rákezdett . Sóhajtok egyet . Úgy érzem mintha kissé felszabadultabb lennék . Mintha valami felemelő érzés szétáradt volna a testemben . Gyorsabban kezdtem venni a levegőt és a nagy eső lehetővé tette a friss , új illatokat . Lehunyom a szememet és egy pillanatra élvezem a hideg és az eső frissítő kombóját , majd kinyitom a szemem.

       Átdurakszok a tömegen . Nem érdekel ,hogy ki kerül elém , félre tolom vagy esetleg eltolom . Mintha csak belém költözött volna egy boldogság bomba amit ki kell adnom és úgy goondoltam ,hogyha valakivel ezt meg kell osztanom az csak Lucy lehet . Nagy neheezen a korláthoz érek és keresni kezdem a tömegben a szőke hajú lányt akit remélek ,hogy elég feltűnő ahhoz ,hogy észrevegyem ,de persze most is könnyű dolgom van . Lerohanok a lépcsőn és bedurakszok a táncoló tömeg közepére . A zene most még hangosabb mint előtte volt . Mosolyogva felordítok miközben átérzem a zene minden egyes dobbanását . Mostanság még sosem éreztem magam ilyen jól . Az ütem kezd egyre jobban felgyorsítani , ami után mindenki tudja ,hogy mi következik . A nagy robbanás . Ilyenkor mindenki vonaglik a táncparketten majd egyszer csak hirtelen bedurran és szinte azonnal mindenki ugrálni kezd vagy begyorsítja a tempóját . Én is a tömeggel együtt táncolok ,de közben haladok előre ,hogy megtaláljam a lakótársaimat , köztük is Lucy-t . Vannak akik furán veszik tolakodó modoromat , vannak viszont akik épp ,hogy örülnek a "közeledésemnek" . Mindenkit félrelökök és mosolyogva sikítok fel mikor megpillantom azt a szőke bukót ami most más színekben is pompázik hisz a reflektor fények ppiros, zöld és kék színben villódznak . Mellé toppanok ,majd megütögetem a vállát ,hogy észrevegyem . Kidülledt szemekkel és hatalmas mosollyal fogad. Kezét széttárja invitálva egy ölelésre miközben lába még mindig jár és táncol . Majd én is belelendülök .

      Egy pillanat múlva már el is vesztem a fejem . Hajamba dúrva táncolok , ringatom a csípőmet . Nem tudok gondolkodni . Feljajdulok mikor vége lesz egy pörgös zenének majd egy lassú szám veszi át a helyét . Vállammal bemozdulok az ütemre ,majd hozzá viszonyúlva kezdem el a testemet is ringatni . Pislogok egy párat előre . Minden olyan éles . Minden kontúrt látok szinte teljes tisztasággal . Viszont az emberek akik ismerősek számomra, újra eltűntek körüllem . Megint egyedül maradok ,de most nem is zavar . Nem zavar ,hogy körülöttem mindenki egymással táncol . Én egyedül vonaglok a táncparketten . Mosolyogva tekintgetek a távolba . Minden egyes arcot jól megnézek magamnak és belevésem képüket a fejembe . Majd kiszzúrok valakit .

     Mosolyom lassan lefagy az arcomról és az övé is . Mintha mind a ketten megijednénk . Lassan elválnak az ajkaim és rezzenéstelenül állok meg egyhelyben . Ő is csak áll , de végül ő teszi meg az első lépést felém . Akkor indulok el én is . Csak bámulom őt . Most nem tévedhetek . Ő AZ ! Mind a ketten küszködünk azzal ,hogy elférjünk a lassúzó emberek között . Szinte már rohanunk egymás felé . Egyikünk sem meri levenni a másikról a szemét . Olyan valós. Göndör hajával ami teljesen máshogy áll mint régen . Felállítva ,de mégis elegánsan . Ajkai ugyanolyan duzzadtak mint régen , és a szeme. A szeme még így villódzó fényekben is teljesen kivehető rikító zöld .

    Csak bámulom őt és észre sem veszem ,hogy már ott állunk egymás előtt . Vágyakozva emelem a kezem az arcához ,de ő megelőz . Kezével végig simít az oldalamon majd magához húz .

-Bia. - mély brummogó hangja teljesen jól kivehető . A zene emellett teljesen eltörpül . Érzem a férfias illatát . Érzem az érintését a derekamon és érzem , hogy itt van . Mégsem lehetséges ez . Eltolom magamtól majd mosolyogvól ellököm .

-Halucinálok . - mosolygok . - Te nem vagy itt . - nevetek majd hajamba túrok . - Ez is megint csak egy kurva mellékhatás! -  Oldalra pillantok a táncoló tömegre majd vissza az előttem álló fiúra , aki hirtelen teljesen elhomályosodik , majd minden elsötétedik .